Lemezpolc kritika – Éles Gábor Trió 2011

Cd borító.1.-page-001

16 ápr Lemezpolc kritika – Éles Gábor Trió 2011

Nem tudom elkerülni, hogy ne legyek személyes. Gábort (1975) régóta ismerem, együtt tanítottunk a legendás Postás zeneiskolában. Ő klasszikus gitárt, én jazzt. Akkor és ott tanítványom lett egy ideig, Nagyon becsültem benne, hogy végzett zenetanárként vette az energiát és nekifogott egy egészen más alapokon nyugvó zenei rendszert megtanulni, a jazzt. Nem csak Gábor az ismerősöm a lemezről. Szkladányi Andrást még szülővárosomból, Pécsről ismerem, tanúja voltam a kezdeti szárnypróbálgatásainak, csakúgy, mint ő az enyémeknek. Fekete Pistivel pedig éveket játszottunk együtt az Újrákfogó nevű zenekarban, valamikor az özönvíz előtt. Nagyon közeli barátok voltunk. Válik Lacival a hangmérnökkel is sokat dolgoztunk. Hogyan is lehetnék objektív? Nem is akarok az lenni, kedvelem ezeket az embereket, és szeretném, ha sikerük lenne!

Nem tudtam, hogy mire számítsak, amikor megkaptam a lemezt Maloschik Robitól. Beraktam a kocsiban a CD-t, és majdnem komoly közúti balesetet okoztam. Nagy intenzitással szólal meg az első dal. Nem szépelgő zene, hanem határozott, blues alapú funky, bonyolult hangszerelésekkel, férfias énekkel. A Syrius együttes fénykora jutott eszembe, ami egyben lehet, hogy a magyar rockzene fénykora is. Valószínűleg Gáborék nem a Syriust vették kiindulópontnak. A ’70-es évek hangzása, zenei újításai ma nagyon aktuálisak. Ez több mint trend, vagy divat. Ez a múltból építkező jelen jelensége. Valószínűleg Gáborék a Blues, a Jazz és a Soul legjobbjait vették például, hogy az ő eszközeikkel építsenek fel egy saját világot, csakúgy mint annak idején Orszáczky Jackyék. A múltkor az uszodában találkoztam Pataki Lacival, a Syrius egykori zongoristájával. Ajánlotta, hogy hallgassam meg a Youtube-on az egyik dalukat. Amikor hazamentem, udvariasságból megtettem, és akkor esett le a tantusz, hogy micsoda világszínvonalú kincs volt itt jelen. Talán ezért ilyen szívmelengető, hogy Gáborék továbbviszik ezt a hagyományt. És milyen magas színvonalon. Csupa új kompozíció, szellemes, bonyolult, de nem öncélú hangszerelésekkel. A hangszerek nagyon jól és természetesen szólnak. Az első dal kirobbanó dinamikája után vannak halkabb jazz-esebb kompozíciók, ahol András basszusgitárját leváltja Lutz Jancsi kerek bőgőhangja, Móré Attila pedig seprűre vált a dobverőkről. Érdekes, hogy a kezdő dalnak még két variációja is meghallgatható a lemezen. Mivel nem egymás mellet vannak, inkább tematikus kötőszövetnek tűnik ez (akár egy programzene főmotívuma), mint az újra kiadásokból ismert alternative take-nek. Bár nem mindegyik darabban énekel Gábor, mégis az az ember benyomása, hogy egy énekes albumot hallunk. Talán azért is, mert néha a gitárszólót énekhanggal leköveti, mint ahogy George Benson, vagy Jimi Hendrix. A lemez anyagából kiemelkedik az akusztikus gitáron és trombitán előadott „Sirató”.

Zavar, hogy a lemezborítón nincsenek fenn a dalszövegek. Ha olvasom könnyebben megértem őket. Manapság a lemezeket leginkább maga a zenész adja el koncerteken. Remélem Gáborék sok koncerten sok lemezt fognak eladni, ott pedig találkozni lehet velük és feltenni a kérdéseket, hogy miről is szólnak a dalok. Persze az is megoldás, ha a CD-n feltüntetett honlapon vannak szövegek, információk.

Gratulálok, és sok sikert kívánok az albumhoz!

forrás: Lemezpolc kritika

No Comments

Sorry, the comment form is closed at this time.